- Izé, bocs, hogy nem írtam ide semmit azóta, pedig akartam, de befejeződött, mármint nekem. Azt hittem, belevonhatlak, mert ez az oldal rólad szól. Vagy érted. Érted? …De aztán mégse. Mármint hogy mégse vontalak bele. Izé, ez hosszú. Meg szomorú. Meg ecet.
- Hát kezdtem unatkozni. Azt hittem, öreg apádról már rég megfeledkeztél. A többivel meg micsináljak?
- Dehogyis! Kicsit komplikált az élet. Tudod… Persze csak nekem az. Mármint nem csak nekem. És hát a többivel… Tudod, mióta elmentél, minden szétesett. Hát ez van. Most nem azt mondom, hogy te tartottad össze a család problémásabb feleit, de közben de.
- Na, szépen vagyunk. Mik derülnek ki. Hiányzom, mi? Na, mindegy. …Aztán most mi van?
- Hát van máááááááásik. Kockázom kicsit. De láttad, nem?
- Nem jó. Idézni csak rongyosan, széken… Mjúúúzik, cak-cak! Van máááááásik!
- Jaj, már. Jól van. A lényeget figyelted?
- Milyen lényeget? Hogy megint nekem volt igazam?
- Hát most erre meg mit mondjak. Hát persze, hogy megint neked volt igazad.
- Ugye megmondtam?
- Ne ugyézz!!!
- (aszalás) És akkor most mi lesz?
- Mi lesz, hát mi lesz. Lesz pár kocka. Legalább az lesz. Van. Láttad.
- Ne linkelj már, ide linkelj. Jól van, lányom, nyomjad. Lányom, hatod.
- Hmmm. Nem is olyan… jó.
- Ne humorizélgess, Apám, kérlek. Most komolyan mondjál valamit, hát viszem az örökséget tovább.
- Ökörséget, arra gondolsz?
- Azt, ökörforgásban.
- Ez szép ökörmondat volt. Amúgy még mindig nem értem, miért pont ma írsz nekem? Múlt pénteken toltad volna ide az egered! Akkor volt a születésnapom! Ma csak a temetésem. Tíz éve meg…
- Ú, de ciki. Annyira sajnálom.
- Megbocsátok, de csak most az egyszer. (Tudod, legközelebb már nem most lesz.) Családban marad. Nem üt belé a ménykű. Ja, egész jó a rajz. Mintha én írtam volna. Én írtam, ugye? A DNS-em, dé ne essen az eső. Na, kezdődhet a csótájm. Én innen föntről lájkolok, vagy hogy mondják. Hüvelykujjal, mint a stopposok. Az ér?
- Köszi! Hehe. Amúgy Isten útjai kifürkészhetetlenek.
- Látom, kezded már érteni.
