Titok

Itt ülök, és a túlélésért folytatott mindennapi harc okozta zsibbadtság fut át agyamon. Ő csendben a vállamra teszi a kezét. Nagyon határozottan, de nem túl erősen, szeretettel telve szorítja meg. Persze – nem mondjuk ki, de tudjuk – Ő már csak a képzeletemben él, illetve egy olyan helyen, ami már nem a földi dimenziók világa.
– Ha most látnál engem fentről, mit mondanál, Édesapám?
– Azt, hogy irdatlan nagy szarban vagy… De ezt majd írd meg a következő lapszámba, akkor lesz aktuális. Addigra tán ki is lábalsz belőle… meglásd!
– Apus, mi a titkod?
– Mi a titkom?!… Hát milyen kérdés ez?… Na, figyelj csak – teszi csípőre kezét, félrenéz srévizavé, mintha angyalok muzsikáját hallaná, majd hirtelen rámnéz és teátrálisan biccent – Ez a titkom!
Értetlenül nézek rá, de csak félve, mert ilyenkor mindig megszid, hogy mi az, hogy ÉN nem értem ŐT, amikor én vagyok az Ő lelki tükörképe?!… De most megkegyelmez, úgy tesz, mint aki nem veszi észre a bennem megbúvó balladai homályt. Én pedig úgy teszek, mintha megkönnyebbülnék.
– A csönd, az a titkom, a belső csönd, amit annak ellenére fenntartottam magamnak, hogy igen ambivalens, érzékeny lelkületű ember voltam a földön. Voltam? Vagyok! Ott élek bennetek. A gyerekeitek szeme pillantásában mosolygok, a gondolataitok mögül kukkantok ki erre a furcsa, zord világra…
– A titkom még, hogy soha nem akartam tetszeni az embereknek. Soha! Egyetlen percig sem, és tudod, miért? Mert akkor már olyan lennék, mint ők. És akkor ki lenne Jépont?

(részlet a Mentrópia 2008/39. számában leközölt „»Olyan titkos a cím, hogy még én sem tudom, mi az« (mondhatta volna) Jépont” című cikkemből)

Kategória: friss | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?