A 2008. augusztus 26-án, hosszú betegség után békességben elhunyt polihisztor művészre, Jépontra emlékezünk ezen a honlapon, és itt szenteltünk emlékének és Neki néhány posztumusz írást, cikket.
A 2008-as rákospalotai Kalendáriumból, B. Tóth Klári tollából:
Utolsó, virtuális beszélgetés
Váczi Jépont Tamás grafikusművésszelKedves Tamás!
Hadd idézzem fel a csütörtöki, utolsó találkozásunkat 2008 szeptember 11-én.
Ekkor már nem testileg, csak szellemileg voltál jelen, és ez a jelenlét – bármilyen furcsa is – felszabadítóbb volt, mint az utolsó, hosszú beszélgetésünk a tavalyi riport készítésekor. Hiszen a műtét utáni legyengült állapot, a szorongás mindkettőnk részéről, a kérdőjelek sokasága – fölépülsz-e tartósan a súlyos betegségből – rányomta a bélyegét a beszélgetésre, bár nagyon kedvesen fogadtatok Katáddal, és óriási élmény volt otthonodon, sajátos relikviáidon keresztül bepillantani életed legapróbb zeg-zugaiba, kanyargós útvesztőibe. Házad minden szeglete téged tükröz, sokoldalú művészeted lenyomata.
Most már minden eldőlt. Odaátról hallgattad Majoros Kende lelkipásztor szavait, a választott igét Pál apostol Rómaiakhoz írott leveléből:
„Mert amelyek régen megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg:
Hogy békességes tűrés által és az írásoknak vigasztalása által reménységünk legyen”
(Róm. 15:4)Igen, volt reménységed, békességgel tűrtél, és hisszük, hogy van vigasztalásod.
Emlékszel a tavalyi kérdésemre a padlás-műtermedben?
– Sok Jézus-ábrázolást látok. Grafikákat és ikonokat is. Mit gondolsz a hitről?
– Sokszor elég profán módon ábrázolom, de szeretetből. Azért, hogy az emberhez közel kerüljön. Hiszek Jézusban, szeretem rajzolni, de Istennel sokat perlekedem.
Igen, perlekedtél Istennel, mert érteni akartad. Faggattad Őt a magad sajátos grafikus nyelvén, és ezzel a nézőt is kimozdítottad statikus nyugalmából:
„Merj szembenézni a saját kérdéseiddel!” – sugalltad a vonal eszközével..
Misszió volt ez is, rendhagyó, konvenciómentes, kíméletlen önszembesítés.
Grafikáidból áradt a szarkasztikus humor, a – sokszor kíméletlen – önirónia, a Jézushoz való ragaszkodás, ugyanakkor örök perlekedés Istennel, emberrel, magaddal.
Egész életedet ez az útkereső, örök lázadó létforma feszítette, őrölte fel, ugyanakkor vitte előre a maga időszabta véges útján. Egész munkásságod valamiféle megközelítése volt az örök emberi dilemmának, amit Gauguin óta nem is tudunk másképp fogalmazni:
Honnan jövünk, mik vagyunk, hová megyünk?
Avantgard művészként kezdted, előörs voltál; provokatív utcatárlatod 1967-ben igencsak fölkavarta a Váci utca porát.Vonalba álmodott gondolataid Makótól Budapestig, Milánótól Monacóig végezték el szellemi mélyszántásukat , díszlet-és jelmezterveid során a zseniális cseh mondatkaszkadőrrel, Bohumil Hraballal is összehozott a sors egy krigli sör erejéig; verseidből, novelláidból mindig a saját hangod csendült ki. Rajzfilmet is készítettél a Pannonia Filmstúdióban: „Anyám, a szekrény tele van katonákkal”.
TRIPICON nevű ironikus fantázia-országod pszeudo-dokumentarista stílusban született. Persze a zene sem maradt ki a minden újat kipróbáló akaratból: különböző zenekarokban doboltál szenvedélyesen.
Mutattad unokádnak írt és rajzolt mesekönyvedet. A Pannon Tükörben folytatásokban megjelenő regényed is új utakat nyitogató, rendhagyó mű lett, egyszeri, kísérleti példány, mint te magad Isten tervében… Előörs és dobszó: eddig bírtad. 59 évig.
A sírnál egy tanítványod sok kedves, humoros emléket idézett, nevetgéltünk, veled. Jó volt újra együtt.
A temetőből hazafelé elbeszélgettünk a lelkésszel. A gyászoló családtól kapott Merci csokit nekünk adta; tejérzékenyek, nem ehetik. Mintha egy utolsó, kedves, vicces vigasztalás lett volna tőled, Tamás.
2008. szept. 14.
B. Tóth Klári
A Mentrópia kulturális elektronikus havilap számára Szabó Borka írása:
Memoranduma avagy Egy idegenvezető útja a Paradicsom felé
…Még most is ott ülne a nyugszékben, és füstkarikákat eregetne szájából az ugyan nem mezítlábas, de csöppet sem gyönge cigarettával. Aztán felkelne, odamenne a kert végébe, egy hirtelen „Miccsinálsz-itt-te-kis-maccs-sicc” felkiáltással meglepni a macskát, nagyon jól szórakozva az állat susogó hangoktól megrémült és iszkirireflexszel terhelt reakcióján. A teraszról bejőve végigsimítaná a felfuttatott borostyán leveleit, elmorzsolna egy ott felejtett harmatcseppet, ami nonkomformista módon nem száradott fel a reggeli napfényben. „Testvér” – mosolyogna rá, talán még kacsintana is, hiszen tudja, milyen az – „csakazértse” száradni fel a tűző, tikkasztó hőségben. Akármilyen is hőség legyen az…
– Paradicsom, mi? Tévépaprika, az! Nézzétek! – kiált fel mögöttem, és kitárja az ablakokat. – Nem etetek galambot, nehogy úgy járjak, mint Hrabal… Pedig én a földszinten lakom! — majd elereszt egy viccet a galambokról, az őket szidalmazó kisfiúról és a plébánosról, aki megmondja neki a frankót…
– Engem a világért senki se éltessen, ne engedd – szól hirtelen hozzám, miközben ujjaim lázasan kopognak a billentyűzeten. – Aki életemben nem tartott semmire, ne elhunytam után kezdjen el himnuszt zengeni rólam. Kezem sebes mozgását meglátva hozzáteszi:
– Inkább zongoráznál… Bár taníttattunk volna. Zenével sokkal több mindent le lehet írni, képzeld csak el, mint bármilyen írógéppel vagy tollal…
Lassan körbejár a füst.
– Hogy mit is írj rólam? …Úgy jártam, mint egy szál cigi, a végén elnyomtak a hamutálban…
Lassan ő is körbejár engem.
– Mindenki seggbe lesz rúgva és szét lesz ültetve, ha nekem siratóasszonyosan gyászolni mer… Tessék örülni az életnek! Le van szarva az elmúlás, az mindig van, kérem szépen, elmúlás mindig van, de élet…! Élet csak addig van, amíg el nem múlik. Tetszik érteni?
Közben mintha hangversenyt vezényelne, és a kimondott szavak szépen sorbaállnak előtte, majd örvénybe kapaszkodva kólót járnak a beszéd ütemére.
Már minden köröz a fejem felett.
– Csak a keselyűk ne tegyék… Hisz ami nem édesz, az keselyű! – élcelődik.
Telik az idő. Az is kavarog. És elfolyik, mint Dalí festményén…
Jépont nemcsak egy név, hanem külön világegyetem. Ebbe a világegyetembe járok én is immáron 30 éve. És még mindig van hova járnom, habár az én legigazibb világegyetemem egy hónapja bezárult. Jépont az Apukám, mindörökké az marad, habár az élet és halál örök körforgása őt eme dimenzióban élő lányaitól, társaitól és barátaitól kénytelen volt elszakítani. Csak a szakadék tátong köztünk, de azon keresztül áthatol a visszhang…
Ő írta kiállítása meghívójára:
„A Jépont nevet (Váczy J.(ános) Tamás) Nagy László, Latinovits Zoltán és Grandpierre Attila adta rám egy vidám éjszaka után, a hűvös Bosnyák téri piacbüfében nagykabát gyanánt.
Meglehet, kicsit ütött-kopott, de megtartom, amíg lehet.
‘Nagy dolog beszélni a semmiről, vajon mekkora lehet beszélni a valamiről?’
(Ji-Pon)t„
És tényleg.
– Nekem le ne merészeld írni, hogy éltem 59 évet – felocsúdok, ő morog a hátam mögött. – Hatvan évet éltem! Számold bele a kilenc, méhen belüli hónapot, és akkor kijön…! Ez milyen, egy hét híján, hát ez már Hrabal-i élet és halál. Ha így nem lehetek pont kerek, hát leszek úgy, ha velem szórakozik a Természet, akkor én is szórakozom vele, máshogy számolom és átverem, és így is, úgy is nekem lesz igazam – motyogja félmosollyal, miközben egy cigarettára gyújt. Kérdőn nézek rá, mire ő:
– Hát nem mindegy már? Az kéne még, hogy megmondják nekem, dohányozzak-e vagy sem, miután meghaltam. Mit képzelnek ezek magukról? Már nem is ezt a levegőt szívom. Hiszen nem is szívok levegőt. Csak dohányzom. Még csak nem is ezt a dimenziót füstölöm össze, ezeknek meg mindig nem tetszik valami… – morgolódik, de a szája szögletében még mindig ott bújkál a mosoly, tudom, hogy csak engem ugrat.
– Mert mindent leírsz, mi? …Kis újságíró lányom! – idejön, megborzolja a hajam.
Én tudom, hogy nem csak a szél teszi…
– Inkább arról pötyögj, drága gyerekem, amiket csináltam életemben. Az Olvasók nem tudják, és igen, írd nagy O-val, hiszen az Olvasó mind felett. Ha ők nem olvasnak minket, kinek írunk? Magunknak. De az sokat nem ér, ha asztalfiókba csinálja a csinálmányait az ember gyereke. Muszáj megírni, hogy az egész világ, ez az elferdült, rothadásközeli állapotban senyvedő világ is tudja meg: az ember, csak AZ EMBER képes megváltoztatni a saját világát, mert ha nem akarja, azon az Isten se segíthet…
Volt egyszer egy kiállítás, ami Apukám életmunkásságát mutatta be, itt a Mentrópia sorain is írtam, fotóztam róla. Akkor már tudtuk, hogy nagyon beteg, testét kikezdte a rák, de szelleme töretlenül ÉLT, nem engedte át magát az elmúlásnak; sokkal inkább lüktetett és küzdött, hogy ami volt és van, megmaradjon – ha másnak nem, hát az utókornak. „Én hova vigyem már tovább?” – mondogatta.
Makón született és élt gyerekkorában. Gyakran mesélte, hogy születésnapjain mindig szájzárat kapott, így sosem tudott enni a tortából. Aztán szüleivel és öccsével egy jobb élet reményében felköltöztek a fővárosba, miután a világháború után szétzilált vidék nehezen éledt újjá… A Hungária körúti házukban, a grundon a mára felnőtt generáció ikonjaival együtt rúgta a bőrt, és Pesten folytatta tanulmányait, amit végül nem fejezett be. Érettségi helyett inkább megivott egy pohárka sört ugyanezen barátaival és megszőtte élete álmát… Később megszerzett a „Képzőről” egy fejszobrot, amit Senecának nevezett el, de persze nem a híres tanítót ábrázolta — vélhetőleg egy egyszerű arcmodell fizimiskáját rejtette a gipsztömb… Fiatal éveiben felolvasó esteket tartott, és szenvedélyesen dobolt a Dakoták zenekarban, sőt egy felvétel erejéig beugrott a Bajtala együtteshez is, így ha valaki hallgatja a „Cigánylány” című számot, figyeljen nagyon a dobokra! Ott ült az ifjú Jépont és ütötte a dobokat kegyetlenül és a legpontosabb ütemérzékkel…
1967-ben provokatív Utcatárlatot rendezett a Váci utcában – nomen est omen! –, amivel teljességgel felborította az ott lakók életét és lelkivilágát, de hála Istennek, az sem törte meg, hogy a rendőrök bezárták a létesítményt, ő pedig kénytelen volt egy napig őrizetben lenni… (Abban az évben találkozott Édesanyámmal először, futólag, majd pár évre rá ismét, és akkor már egybe is keltek. 1969 májusa volt, a belvárosi anyakönyvvezető elé késve érkeztek, rohantak, fehér farmerban esküdtek, ami akkor főbenjáró bűn volt, és fotóriporterek hada vette őket körül — ennek ellenére talán ha három kép készült el, azt is barátok fényképezték…) Jépont a család mellett ugyanúgy folytatta alkotói munkásságát: készített egy rajzfilmet a Pannónia Filmstúdióban „Anyám, a szekrény tele van katonákkal” címmel. Megszülettünk mi, közben ő emellett népművelői teendőket is ellátott, olvasótáborokat szervezett Kazincbarcikától Letenyéig igazi kultúrára éhes fiataloknak, akik egy hétig megismerkedhettek az igazi indián szokásokkal. Jépont részt vett a H.U.R.K.A. színházban is, mit részt vett, ő is csinálta, mellyel Olaszországba is elutazott, találkozott az akkori Cirque de Soleillel, megfőzte a világ nemzeteiből összesereglett színészbarátainak az igazi magyar mákos tésztát… Ehhez kereken egy hétig receptért járkáltak a helyi felcserhez, majd a patikából gyűjtögették össze a kilónyi mákot, mivel már akkor köztudott volt: külföldön a mák drognak számít, ezért csak 20 grammjával, receptre vehettek a patikából… Aztán hazajőve egy barátjával űrhajómakettet épített — ez valamikor a Csillagok háborúja és az E.T. közötti, sci-fi mániás időszakra esett. Ám nem erről vált ismertté, hanem hogy megalkotta a saját „mail art” gyűjteményét, valamint gyerekkorom nagyrészét kitöltötte az ő groteszk fantáziakirálysága, Tripicon, melynek fővárosa Minorisville, gazdasági, ipari és kulturális mutatókkal, azaz „türelemüvegekkel” rakott installáció képében. Gyakran ebből merítettem magam is ötleteket és erőt a magam alkotásaihoz, ez indított el engem is a művészeti irány felé. Mindig is büszke voltam arra, hogy van egy szigetország, melynek királya az Apám, én pedig hercegnő lehetek, nem csak egy kislány álmában, hanem egy felnőtt ember képzeletében is.
1988-ig Újpesten laktunk, akkor szüleim úgy döntöttek, életüket nem egymás oldalán folytatják tovább, ezért Apukám Rákospalotára költözött. (Számomra teljesen hihetetlenül alakult a kapcsolatuk: Édesanyámmal mindvégig nagyon jó barátok maradtak.) Jépont 1990-ben egy nyári napon megnyitotta TRIPICON kiállítását Újpalotán, a „Lila Iskolában”. Itt vitrin mögé került a pszeudodokumentarista stílusú, humorral gazdagon átszőtt saját fantáziavilág. Közben elkezdte írni „éntológiáját”, az Egy idegenvezető magánélete című sorozatot, melyet a Pannon Tükör folytatásokban leközölt. 1992-ben vezetett egy utolsó olvasótábort, amely egy hétig tartott a palotai Csokonai Művelődési Házban, és jómagam is részt vehettem benne. (Nagyon élveztem, még akkor is, amikor a sötét színházteremben elbotlottam egy hangfalban és összezúztam a térdem… Ott sem kellett volna lennem. Engedély nélkül szellemesdit játszottunk az ifjú tehetségekkel. Apusom aztán borogathatta a lábam ólomecetes kendővel…)
1995-től a XV. kerület legmeseszerűbb helyén, Pestújhelyen telepedett le, innentől évente részt vett a helyi múzeum kertjében rendezett egynapos művésztárlaton, és a kert magába fogadta állandó szereplőnek a Profán Krisztus nevű faépítményét… De nem csak a nagyközönségnek vagy önmagának dolgozott: legidősebb unokájának készített egy kedves, illusztrált mesekönyvet Cerka cicáról és az elkámpicsorodott hatpettyes katicáról. 2007-es rajzkompozíciójában pedig visszaálmodta magát Bohumil Hrabal mellé, a hajdani egy korsó sör erejéig tartó találkozásra, arra a néhány közös magyar szóra… Valahol önmagának is olyan groteszk elköltözést kívánt erről a világról, mint ami a nagy és egyszerű cseh írónak megadatott…
Valamikor kora gyerekkorom tájékán találkozott Istennel, és kicsit később össze is veszett vele… De mindig a közelében maradt, folyton a lelkiismeretére appellálva – már ha ugyan adhatunk ilyen emberi kelléket Istennek –, perlekedve, mint egy zsörtös asszony, de mindvégig kitartva az igaz hite mellett, egy pillanatig sem feladva elveit. Olyan sziklaszilárdan ragaszkodott a teljes igazsághoz, mint – szerintem – nem sokan mások…
Jépont volt korának utolsó polihisztora. (DaVinci után. Ő sem hagyná, hogy ezt ne írjam le, szóval kizárólag DaVinci után.) Mit írok, Ő most is AZ, hiszen lefogadom, hogy odafent – szó szerint – isteni bográcsgulyást rittyent az angyaloknak… Nem emlékszem arra, hogy lett volna valami, amihez nem értett volna. De most komolyan! Keze alól ugyanolyan pontossággal és esztétikai gyönyöradással került ki egy komplett ház, vagy akár egy ülőgarnitúra, egy tetőfeljáró, mint amilyen szeretettel nőtt a plántált paradicsom, és amilyen szenvedéllyel készült egy ünnepi ebéd… A festmények, az installációk… Irodalom, könyvek, versek… És a család: két lánya is félig az Ő műve… (Most mosolyog, igen, látom!)
– Pedig én a földszinten lakom! – ismétli meg újra a végszót.
– …Egy hónapja már nem… Feljebb költöztél, Édesapám. Sokkal feljebb, sokkal tisztább és nyugodtabb helyen, ahol végre megpihent örökké zaklatott és élettől fortyogó lelked. Most már békében vagy a világgal, amely nehezen fogadott be, mert neked sikerült túlszárnyalnod az igényeit, túllátnod és –láttatnod mindeneken, ami látható vagy érzékelhető… Most már megbékéltél Istennel is, akivel szüntelen harcoltál, mert nehezen fogadtad be a fizikai és metafizikai törvényeket…
– Na, tudod mit, én már unom ezt a nekrológot, gyere, inkább menjünk, igyunk egyet…
Szabó Borka
Dátum: 2008-09-26 (Pont egy hónapja hunyt el… Hihetetlen, hogy most lettem kész az írással is! Ez is annyira jépontos…)
Egyéb megjelent nekrológok
Majdnem hatvan
Néhány nappal születésnapja előtt halt meg Váczy Jépont István (!!!) grafikus, a kerület ismert alkotója.
Igazságtalan az élet. És a halál. Utóbbi várhatott volna még. Így viszont 60. születésnapja előtt néhány nappal ragadta el az autodidakta művészt. Ő volt Váczy Jépont Tamás grafikusművész, aki sokoldalú művészi világával több mint négy évtizeden át adott újat és újat a közönségnek. Így többek között minden évben ott volt tavasszal a Rákospalotai Múzeumban tartott Kerti Tárlaton. Emellett díszleteket tervezett a kaposvári Csíky Gergely Színháznak és a H.U.R.K.A. Színháznak.
– Váczy Jépont Tamás erős rajzi tudásáról tesz tanúbizonyságot, ahogy Hrabalt, mint „cseh nemzeti írónkat” mutatja be – mondja róla Feledy Balázs művészeti író.
Váczy művei több kiállítóteremben voltak láthatóak, a kerületben például a Lila Galériában, a Csokonai Művelődési Házban, ezen kívül Szegeden, Hatvanban és szülőhelyén, Makón. Harminc évvel ezelőtt készített rajzfilmje, az Anyám, a szekrény tele van katonákkal talán most, utólag végre kikerül a dobozból.
Váczy Jépont Tamás augusztus 26-án hunyt el.
(A Helyi Téma Online közölte le, sajnos már nem elérhető. A jelzett szövegrész magáért beszél…)
Elment Váczy János Tamás is
A grafikus, aki még annyira se tudta magát menedzselni, mint Rike. Augusztusban halt meg, egy héttel a hatvanadik születésnapja előtt. Azt, hogy ő idősebb nálam (nyolc hónappal), mindig szerette hangsúlyozni. Egy olvasótáborban ismerkedtünk meg. Hogy az mi volt? Gyerekek önkéntes táborai, ahol írók, költők, festők, zenészek rongálták a résztvevők idegeit, s észrevétlenül kultúrát csepegtettek beléjük.
Tamásnak a derekáig ért a haja, a pocakján már nem tudta összegombolni a farmerdzsekit. Állandóan köszörülte a torkát, és én ezt sehogy sem tudtam megszokni. Azt sem, hogy egy másik fiatal író, akkor még barátom, későbbi ellenfelem könyvét olvasta, és hangosan fel-felröhögött éjszaka. A gyerekek szerették, de hát engem is. Egy időben miatta jártam Újpestre. Megajándékozott egy szoborral, amelynek Novellázó gép volt a címe, de elkérte kiállításra. Istenáldotta grafikus volt, kissé szürreálban, nem is értem, miért nem szerették. A kisebbik lányát, Borbálát Dani fiammal együtt kereszteltük a rákoshegyi templomban. Aztán elvált, eltűnt, ellopózott. Egy idő után én se kerestem. Bűn ez.
(Temesi Ferenc – Vegyes vágott, részlet, Magyar Nemzet – 2008. november 22.)
Egy elmaradt születésnap
Szeptember másodikán lett volna hatvan éves, de épp egy héttel korábban, augusztus 26-án átköltözött a szellemi világába, oda, ahová valójában mindig is tartozott. „Nem ezen a földön él” – mondták róla azok, akik nagyon is a földön járva, számokban, forintban, euróban kifejezhető értékek és javak után kutatva soha nem emelték tekintetüket olyan magasra, mint ahol az angyalok röpködnek. „Miért nem tudsz rendesen felöltözni, rendes ember módjára élni?” – kérdezték, tőle. Tőle, aki – akárcsak József Attila – nem ilyennek képzelte a rendet. A maga kreálta fantázia-birodalom – Tripicon – valamennyi aspektusát aprólékosan kidolgozva, az irónia eszközeivel mutatott rá a fennálló rend rendetlenségeire, az emberi lét keretét adó társadalom visszásságaira.
Szegénységét, vagy éppenséggel a kezében tartott féldecis poharat látva sokan csapták be önmagukat, azt gondolván, nem érdemes odafigyelni arra, amit gondol és mond, amit tesz, és amit tenne, ha tehetné. S most a sajtóban megjelenő nekrológokat olvasva, meglepődve kérdik – „Ez a Tamás az a Tamás?” Igen, ez a Tamás az az ember, aki életével kiérdemelte – nem akármilyen – barátai szeretetét és tiszteletét, de a Pestújhelyi úton sokan mentek el mellette idegenkedő idegenként, nem értve másságát, míg ő nagyon is értette az övékét.
Váczy Jépont Tamásról van szó, arról a művész-emberről, aki autodidaktaként minden lehetséges műfajban megmérette tehetségét, és sehol nem találtatott könnyűnek. Magát leginkább „képírónak” tartotta, de foglalkozott festészettel, grafikával, performansszal, plasztikával, verseket és szépprózát írt, olvasótáborokat vezetett. A 70-es évek közepén a Pannónia Filmstúdióban készített – „Anyám, a szekrény tele van katonákkal” című – rajzfilmje „természetesen” dobozban maradt. Szerkesztett és írt újságot és könyvet, több folyóirat munkatársaként is dolgozott. Számos filmhez, tv-műsorhoz, alternatív színházi produkcióhoz készített díszlet– és jelmeztervet, többek között a kaposvári Csiky Gergely Színház számára is. Rendszeresen szerepelt grafikai és kisgrafikai kiállításokon. Munkáit időről időre szűkebb pátriánkon belül is bemutatta, így a Rákospalotai Múzeumban, a Pestújhelyi Közösségi Házban, a Csokonai Művelődési Központban és a Lila Galériában. Rajzai jelentek meg a Pestújhelyi Disputában is.
A papírforma szerint mi kettőnknek valamely helyi kulturális rendezvényen „illett volna” megismerkednünk, de nem így történt. Jó pár éve a Gergő utcai Hörpentőben botlottunk először egymásba, s rögtön kialakult közöttünk az a sajátos vibrálás, ami két, a megszokottól eltérően huzagolt agytekervényekkel megáldott és megvert elme között sok-sok szórakoztató, de sekélyesnek egyáltalán nem nevezhető közös agytornával töltött órát tett lehetővé. Ahányszor összejöttünk, egymásban olyan társra, barátra találtunk, akivel irigység nélkül osztozhattunk legdrágább kincsünkön, a múló időn.
A közös hullámhossz arra inspirált minket, hogy egyszer, ha kicsit több időnk lesz, és kevesebb anyagi gondunk, majd együtt megcsináljuk. Hogy mit? Hát a pestújhelyi bábszínházat, közös színdarabot, könyvet, kiállítást, a világ megváltását! De közben – Faludy – Villon szavaival élve – „bolondok voltunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek”, s egyszer csak egyikünk számára hirtelen elfogytak. Közösen megvalósítani tervezett álmainkból ebben a világban már nem születik valóság. De sebaj, Komám! Talán majd odaát több időnk lesz.
(Dr. Mészáros Balázs – Pestújhelyi Mozaik, 2. évf., 9. szám – 2008. szeptember)
Nélküle
59 év. De honnan nézzük? Ha egy háború tart ennyi ideig, akkor hosszú idő. Ha egy életről beszélünk, akkor igencsak rövid. Most az utóbbiról van szó. Váczy Jépont Tamás díszlet– és jelmeztervező, grafikusművész nem élhette meg a 60. születésnapját.
Épp egy héttel korábban, augusztus 26-án elhunyt.
A művész időről időre alkotott és mutatta be munkáit itt a kerületben is: a Rákospalotai Múzeumban, a Tavaszi Piknik, Kerti Tárlat keretében, de önálló kiállítással is jelentkezett mind Pestújhelyi Közösségi Házban, mind a Csokonai Művelődési Házban, illetve többször a Lila Galériában.
Az autodidakta művész magát képírónak tartotta. Az elmúlt több mint negyven évben sokoldalúságát is bemutatta a közönségnek: így utcatárlatot szervezett, dobozban maradt rajzfilmet készítette a Pannónia Filmstúdióban, megalkotta saját fantázia-országát: Tripicont, verset és kisregényt írt, díszleteket, jelmezeket tervezett, és emellett még grafikákat is alkotott. Több életre is elég lenne, de neki is csak egy élete VOLT.
Emlékét megőrizzük!
(2008. szeptember 13. [szombat] – írta: Szabó Juli – fotó: Vargosz – www.bpxv.hu)
