Jépont rövid írásai folyamatos feltöltés alatt! Kérjük és köszönjük türelmedet.
Ha tudsz segíteni az összegyűjtésben, keresd a Műteremvezetőt! ;)

Publikációk

Cikksorozat az akkori Mentrópiában (2007):

Közétkeztetés

Miért nem lehet már többé őszibarackízű őszibarack?! Tejízű tej? Miért nem lesz már búzából készült kenyér? Kelt, könnyű, illatos, ropogós. Halízű csirke helyett rántott pipi. Szállítás, tárolás és „szemre szép” ételek célszerűsége „érdekében” utóérlelt és tartósítószerekkel, aromákkal, dúsító anyagokkal kezelt ételek helyett EMBERI élelmiszerek…

A profitbeteg, elme– és lélekháborodott érdekcsoportok, pénzéhes oligarchák nem gondolnak arra, hogy gyermekük lesz és unokájuk, s azoknak is unokájuk és gyerekük?! A pillanatnyi jólét és az elmúló hatalom utáni vágy emberhez nem méltó bűvöletében, minden józan, előrelátó figyelmeztetés haszontalan? A Földről, a világmindenségben egyedülálló — megismételhetetlen és tévedéseiben helyrehozhatatlan életről van szó!
A beteget gyógyítani kell, de a betegségtudattól megfosztott vagy azzal nem rendelkezővel nem lehet kerekasztallal, egyeztetésekkel, tárgyalásokkal, észérvekkel operálni.
A jövő érdekében oda kell csapni! Nincs más megoldás!

–jépont–

Közétel

A Mentrópia I. évf. 2007/29. hét számában megjelent Élmény rovat élén egy cikkhez, a Közétkeztetés(jépont)-hez szeretnék hozzászólni.

Az, hogy botcsinálta esszéisták szóhoz juthatnak egy egyébként kedves és szellemes, ugyanakkor okos észrevételekkel megtűzdelt lapban (reméljük, nyomdalehetőséggel megsegítve túllép a még ma is behatárolt köröket érintő interneten, és utcai terjesztésre is sor kerül [sic!]), nos:

Pro primo:
címként én az Őszibarack siratását adtam volna, vagy a Húzzál belémet!

Pro secundo:
Nem adtam volna esélyt sem a megjelenésre, mert lerágott csontot rágni — kóborkutya-dolog.
1. Fontosabb dolgunk is van annál, minthogy milyen ízű az őszibarack, és kirántható-e a csirke vagy a magyar talaj a lábunk alól!
Pl.: ne szarozzatok a kormányzati negyeddel! Kell az nagyon. Amúgy is jó hírünk és emelkedő gazdasági helyzetünk ezt megköveteli.
És a luxus páncélautó is. Bush és a dubai sejk után Gyurcsány Ferenc nagyon is világfontosságú jelenség.
2. Aki félti a gyerekeit, unokáit, az bátran kimentheti jobb helyekre (például Oxford, Yale, Zürich, Hold, Szaturnusz).
3. Aztán mi az, hogy „oda kell csapni!” Számtalan, sőt számos esetben bebizonyosodott, hogy a tárgyalások, az egyeztetések és a tüntetések eredménnyel jártak.Az ország nagy része távozásra szólította fel a miniszterelnökünket. És tessék. Távozott. (Ja! Nem.)
Ám Gergényi ócskavasprefektusnak igaza volt, és se vipera, se távozás. (Bocs! a viperát élesben vetítették – az a rohadt média!?)
Na, meg aztán fél év múlva lapátra tették őméltóságát. (Jó-jó, azért egy fél évig IGAZA volt.)
És így Szilvásinak, meg a többieknek is.
4. Vagy aszongya, idézem: „A beteget gyógyítani kell, de a betegségtudattól megfosztott vagy azzal nem rendelkezővel, nem lehet kerekasztallal, egyeztetésekkel tárgyalásokkal stb. OPERÁLNI!”
Hát de! Lehet, ám föl kell iratkozni a várólistára. (Horváth Ágnes egy aranyköpete szerint – a koraszülöttkérdés szívügye, és nagyon fontos, tehát szeptemberben majd visszatérünk rá! (Elhangzott: május .…..-én, Tv2)
Na látják: szívügye! (Mint Pécs.) És visszatér rá a szüret idején (amikor vesekövet törnek kamionok). Addig viszont a koraszülött vagy elszáll, vagy már hadra fogható nagyfiú lesz.
És az kell Afganisztánba meg Irakba.

Pro tertio:
Mi az, hogy „Nincs más megoldás!”
De igenis, van. Számtalan.
Egy orvos barátom professzora szerint, amikor egy beteg székletéről beszéltek, tüzetes vizsgálat után kijelentette: „ez a széklet nem számbavehető.”
Nos, az orvostudományról visszanyergelve a Közszférára (mer’ amaz nem az).
Példának okáért:
Itt a nyergelés: azért kell megszüntetni egyes szárnyvonalakt, mer’ nincs rá IGÉNY. A síneket meg hagy szeggyék fő! Nehogy má’ a lovak lábukat törjék.
Aztán itt a példa a megoldásra:
Fél évvel (minő bűvös intervallum) később a közlekedési és gazdasági államtitkár úr(elvtárs) bejelenti (július 21.): visszaállítják a szárnyvonalakat ott, ahol van rá IGÉNY.
(Na ugye! A megszüntetést megelőző tüntetések, az utasok és a vasutasok tiltakozása valószínűleg nem az IGÉNYT jelezték.)
Vagy itt egy megoldás a légkondicionált utasforgalomra. (Egy nagyon esedékes BKV-főilletékes, Tv2. .….)
– A levegőcsere érdekében először is ki fogjuk szűrni a bliccelőket! Ez 30 százalék. Ezután több hely és több friss levegő jut majd az utasnak!
Ezt nem viccből mondta. Komolyan mondta.
Ne kapjon Gyula állami kitüntetést, ha nem igaz!

Szóval jó lesz, ha vigyáz ez a Jépont – mert nem ő az egyetlen, aki Réghazánkban vagy Mosthazánkban össze-visszaveri saját magát. Egyébként is az a hír járja már most is, hogy tavaly ősszel valahol, valamikor engedély nélküli fegyverrel gumilövedéket szórt egy csomó békés rendőrre.
Na, meg hűvösre is kerülhet, onnét ne is reménykedjék szabadulásban. Akkor is normálisnak minősítik, ha beleőrül!
Tehát le a lerágott csontú negatív erőkkel, az állandó hungarikum hisztériummal. Mennyi pozitív dolog röpköd körülöttünk!
Légkondi megoldva.
Vándorkőtörés rendben.
Vándor gyógyír – postázva.
Kényelmes utazás (blicc-blic).
Lóvasút – igaz, sín híján csak lóháton.
Amnesztia (itt az a bibi, hogy ha valaki az ideg– és elmeállapota révén mentesül a börtöntől, ugyanakkor miért nem javadalmazzák zárt intézetben való elhelyezéssel – igaz, bezárt a diliház!)
És akkor még a közbiztonságról nem is szóltam. (Nem merek.)

Váczy J. Tamás
közélő állampolgár és bestiofil

U. i.: viszont ha önök egyetértenek J.-tal, nem adok fél évet (de pont fél évet adok), és megváltozik a véleményük, de nagyon.
Addig is Combino-mentes kispostabusz által szállított gyógyszerküldeményt kívánok egy pohár, miniszterasszony által rendeletileg megivott ásványvízzel leöblítve (hőguta ellen).

Tisztelettel:
m. f.

Tüspöngés helyben

– Mondja, művészkém (ezek után 8/4-eske!), meddig bírta ki a kis fenekén nyüzsi nélkül a legtovább?
– Azt hiszem, egyszer három percig is. Három percig nem csináltam semmit. De nem biztos, mert nem én mértem az időt.
– Na, hát most fogja – mondta a nővérke és rámkötött egy vödör fajtaazonos vért.

kép Jaj, pezsdül fel az Olvasó, megint kórházsztori, még mindig az egészségügy (igen, mindig és örökké). Állítólag ebből állna a munkaképesség, az életszerű élet, a Földet idomtalanul és érdemtelenül benépesítő emberiség feltétele, Nos hát. Kórház. Ritkán, de nagyon szükségem volt rá. Mint most is, amikor az évekig jelzés nélkül hurcolt és növögető daganatom felfedezték, és már csak nyiszi-nyuszi vált lehetségessé és jelen írásomkor meg az eredmény is kétségessé. Az már nem is téma, hogy bemászásomkor megkérdezték, otthon mit szedek. Mondom: csak ilyen B6-ot meg Cerukált, ami egy kicsit segített rohamos fogyásom megállításában — most 50 kg, 174 magas vagyok.
– De hoztam magammal – vágtam ki büszkén.
– Hát jól tette, mert nekünk az nincs – közölték rezignáltan.
– Gondoltam. Benne vagyunk a reformban. De ne aggódjanak, szike is lesz, csak az asszony később hozza be a banánnal – gyümölcsünk sincs –, mer’ elvitte a köszörűshöz a többi konyhakéssel együtt. Altatót viszont nem hoztam. Úgy tudom, van altatóorvosuk – még –, az majd énekel nekem, és a bal vesém vígan távozik a döggel együtt. (Majd meglátjuk vagy nem.)

Most hát itt tartunk és minden más a képzelet szülötte. A szereplők nem a saját nevükön szerepelnek. A helyszín nem azonos az Uzsokival, ahol vagyok. Úgyhogy ne tudják.
De meglepően kulturált környezet, négyágyas szobák – csak a Horváth meg ne tudja! Na, ő a saját nevén szerepel, bár azt, hogy Ágnes és nőnemű, nem árulom el. Hogy a hely szelleme hozta-e – nem mondom, hogy genus loci, mert még felveszik a kartonomra, mint kóros elváltozást – vagy szerencsém van, de nem panaszkodom a kosztra, ami fontos – lévén szemét, kukacos evő vagyok még civilben is.
De nem árt megemlíteni, hogy a folyosókon, a kórtermekben, ebben az újnak mondható kórházi szárnyban nyugalom van. A régiben viszont dupla kupi, úgyhogy ha lehet, ne kűggyön má’ miránk (sic!) egy zavarállambiztost, mert a két egység kiegyenlíti egymást.
Hát itt nyugodt és profi nővérkék, doktortól távoli, beteghez közeli orvosok dolgoznak. Ami egyébként természetes lenne, ha nem itt élnék a Középreformkelet-Európa közepén. Mondom ezt, mert némely vizsgálatra át kell ruccannom az „öreg házba”. Visszatérve, Petőfivel élve elmondhatom: „De a kocsma bezzeg hangos.”
Bizony elég számottevő ismeretekre lehet itt szert tenni. Például igen sok a beteg.
Lehet, hogy latin még az orvosi nyelv, de a mi („új ház”) orvosaink inkább az ómagyart alkalmazzák. Így a beteg is megérti és a kecske is megeszi a káposztát.
(Mi okoz bajt? A káros anyagok, nem a cigi…)

Azután új ismeret, hogy a kórház nem apácazárda. Főleg, mert nincs benne sok fényes lokál.
Aztán az általános nézet – hova siet, várjon, ráér! Hát ez bizony borzalmasan nem igaz.
Tudod-e, patakban ruhát mosó Asszony, hogy mennyi munkából kiesett óra és főleg mennyi stressz adódik az indokolatlan várakozásból? És ez fokozódik, „reform”-nyújtotta, indokolatlan, adminisztrációs túlterhelésből. Orvos, nővér többet ül a számítógép előtt, mint gyógyít, ápol. Ne hülyéskedj má’, Egészségügy elvtárs, hogy ne tunnád, mi kerül sokba? Nem a gyógyítás, a gyógyszer, a nővér-, doktorfizetés. Nem, okoskáim. Nem. A sok elpocsékolt idő, a hihetetlenül ostoba, amatőr döntések, a minden apelláta nélkül végrehajtandó ítéletek. A fölösleges beruházások. Amik szülőanyja a hozzá nem értés, az oda nem figyelés és főleg, de nem utolsósorban a PROFIT-érdekeltség.
Tudjátok, mi kerül sokba? Ti. Ti kerültök sokba, és egyre többe fogtok kerülni, ha így marad minden. Én jövőre is a mai orvosomhoz fogok járni. De Kölnben vagy Hágában. Jó lesz, mi?
Ám akkor ki termeli nektek a pénzt? És ki hozza a manit?

Úgy gondolom, az lesz a legjobb, ha úgy jártok, ahogy én gondoltam.
– Folyton eszik, mégse hízik.
– Persze, mert nem egyedül vagyok, zabál velem ez a nem kívánt terhességből származó baba is… De már jó lenne megszülni, aztán megy a francba, intézetbe, én föl nem nevelem!

–jépont–

Félnovellák

Szulfur-szulfit-szulfát
(félnovella)

Három sorban nyolc pad van, egy padban két ülőhely. Práz Szabolcs kémia-fizika szakos gimnáziumi rendestanár már negyven éves elmúlt kilenc évvel ezelőtt. Práz úr – miután mit sem szeretett jobban a forró székelygulyásnál, mint a fegyelmet – negyven darab Mengyelejev-táblázatot készített össze előző éjszaka. A szertári táblázatokból egy jutott padsoronként. Ez bizony rendetlenkedésre adott volna okot.

Práz Szabolcs nővére, Práz Aranka. Práz Aranka, nyugdíjas körzeti orvos, a Kékkapu kisvendéglőből hordta az ebédet, lábosban. Ahogy a rendet nem tudta tartani az iskolában, úgy kellett hidegen ennie a székelygulyást Práz Szabolcsnak. És utána még egy vagy két lekváros buktát. Práz Ariel 72 nyarat ért meg, és imádta a lekváros buktát.

A Mengyelejev-táblázatból repülőgépek készültek. (Gyermekkorotokban biztos ti is hajtogattatok ilyet. Próbáljátok meg!) Práz Szabolcs nem hajtogatott. A laktanidák csoportját gyönyörintette a táblára, mikor egy nemesgázok felségjelű repülőgép eltalálta. Szelíd mosollyal fordult meg, miközben a fölső táblát az alsó elé és zakója csücskére húzta. Szelíd mosolyát az osztály harsány röhejjel nyugtázta.

Práz Szabolcs gyomrában ekkor megindult a menetrend szerint közlekedő kis postakocsi, a bakon tésztaképű Bukta Egon, lekvártestű, porcukorszívű, ilyen-olyan.
„Szulfur-szulfit-szulfát, szulfur-szulfit-szulfát…”
A középső padsorban fölhangzott a tanáridegeket gyilkoló lábcsuszolás. A tejszínhabtajtékos lovacskák kénszagú csillagokat szórtak. Práz Aranka kézbevette a lábaska fülecskéjét és a picike buktástányért.
Az udvaron Hegedűs Armand, az izmozáció jeles apostola torkaszakadtából ordított. „Szulfur-szulfit-szulfát, szulfur-szulfit-szulfát!” A gondosan vízbe áztatott kréta szétmállik a táblán.
– A lábadat, barom, azt a mocskos lábadat magasabbra!
– …Igen, aranyom, és négy lekváros buktát is, igen…
– Behúzni a hasadat, kitolni a melledet, egy-kettő, elég!
Az égen madarak, a ligetben a csősz.
– Vagy várjon, aranyoskám, adjon ötöt, igen, ötöt!
– No, lássátok, ökrök, ez a példás fekvőtámasz!
A röhögés tetőzött. A lovacskák orrlikaiból gyöngyözött, a tábla repedéseiből bugyborékolt, egyenesen a gyomrának tartva hegyes szarvakkal. A terem felső harmadában ezer meg ezer kis repülőgép röpködött. Halogéndakoták oxigén-ejtőernyőkkel. Aktinidák, Messerschmidtek bellur-bombácskákkal. A liget fölött szürkesapkás csősz keringett. Hegyes pálcikájára feketerigókat és gébicseket szúrt.
– Tudnia kell ugyanis, kedveském, hogy Szabolcs imádja a lekváros buktát.
„Szulfur-szulfit-szulfát, szulfur-szulfit-szulfát…”
Az ébredéssel egy biológiai beidegződés következtében minden emlék kizáródik. A csengő keskeny, izzó csíkja elvakította.

Práz Szabolcs kémia-fizika szakos középiskolai rendestanár a tanáriban a jegyzeteit rendezgette. Nedves zsebkendővel megtörölte a homlokát, bevett egy gyomorgörcsoldót, egy fejfájás ellenit és három szem lehelletüdítőt, melyet mindig a zsebében hordott, egy leleményes adogatószerkezettel ellátott fiolában. „Lehelleted Odol, megfiatalodol. Szívjon időnként Symphoniát…”
– Tudod, drágám, mikor a pleszbitív exudativámmal feküdtem, Szabolcska hozta a buktákat. Élek-halok értük! Nem, köszönöm, cukor nélkül.
No, hogy így tett, rá is bukta. Bizony, és ez így is volt.

A soros osztály levonult az elsötétített kémia előadóba. Az alagsornak kénhidrogénillata, a kémiaszertárnak pedig alagsori vécészaga volt. A tornateremben bordásfal. Az öltözőben a csapok csöpögtek. „A víz érték, ne pazarold a vizet!” A levonulás közbotrányba fulladt. Az udvari kijárat félalagsori portójában egy gyerek karját törte, egy másik az ablakmélyedésben talált fél tornacipővel leverte a folyosóvilágítást. A törött karral nyolcan mentek el az iskolaorvoshoz. A körtét ki kell cserélni.
– A tél hidegebb, mint az enyhe tél, melyik szuperökör hagyta otthon a klottgatyáját?!
– Egy csöppecske tejet, igazán csak egy picurit. Szóval drágám, én tisztában vagyok az egyoldalú táplálkozás hátrányaival, de hát hallottál olyat, hogy valaki skorbutot kapott volna lekváros buktától?

Azt hiszem, ti sem hallottatok.

Három sorban tizenöt pad. Egy padban két ülőhely. Az előadó lépcsőzetes. Elöl leeresztett vászon, hátul vetítőgép, középen vadállati zsivaj.
– A kénsavgyártás nagyüzemű szinten a kibányászott pirit őrlésével, majd pörkölésével kezdődik.
– Tanár úr, kérem, a Kovács a valagamba szúrt a tűvel!
– Most pediglen a Hanksch (?) bemutat egy elsőosztályú fejbillentést. Minden barom idefigyel, ugye?
– Na, és akkoriba’, aki nálunk szolgált, olyan buktákat sütött, hogy igazán…!
Tészta Egon a lovak közé csördített. A porcukor behavazta a rétet. Szánkón röpült fel, tetejében a begipszelt fejű csősszel.
A piritpörkölő sematikus képernyő előtt egy ügyesen összekulcsolt diákkéz férfi, egy másik pedig női nemi szervet árnyintott. A lovacskák lemerültek a hóba.
– …Pörkölödő az oxidáció végbemenetével…
Az utcában kinyíltak a telefonfülke-ajtók, Práz Szabolcs vég nélkül csukta be őket.
Jósika Ferencz megemelte kőkalapját.
– Második József, a vaskalapos király…
– Nem király, császár!
„Szulfur-szulfit-szulfát, szulfur-szulfit-szulfát…”
Negyvennyolc Messerschmidt szórta a kénesőt. Mengyelejev doktor széles vigyorral ült a vászon közepén – …és az így nyert kén-dioxid a gyártási folyamat azon fázisában…
– Bravó, bravisszimó, most lássunk egy flikflakkot!
– Mert nézd, Klárikám, a lekvár nem minden esetben elegendő ezekbe az éttermi süteményekbe.

Elég, elég, elég, elég, elég, elég, ELÉG!!!

Tésztaképű Bukta Egon holtan terült el a bakon. A gyöngyházfényű égen madarak röpködtek. A csősz villamosjegyeket és már érvénytelenített Pálmaház látogatására érvényes bilétákat bökdösött botjára.

Práz Szabolcs kémia-fizika szakos gimnáziumi rendestanárnak Jósika Ferencz szobra előtt azonban eszébe jutott, nem írta be a hiányzókat. És ez így is volt. Bizony.

A willendorfi Vénusz

Fessünk pár szál cérnametéltet egy mélytányér aljára. Az emberek nagyrésze a híg leves kikanalazása után kitartóan kapargatja, legyen az debilis útkaparó vagy magas IQ-val rendelkező halbiológus. Na, persze lehet hülye a biológus és zseni az útkaparó, a szituáció változatlan és csak egyetlen kritériuma lehet: a fölfestett selymaság naturális, vagyis élethű legyen. Esetükben megélthű. Meglehet, a fogyatékos tovább kísérletezik, de ez sem bizonyított. Ismerek egy állami díjas csillagászt, aki egy festett legyet kísérelt meg elhessegetni egy csendéletről a teremőr bácsi nagy derültségére, kinek pedig csak 25 éves törzsgárdatag jelvénye volt és reumája. Egy-két diplomás hölgyemény műteremlátogatás címén fölcsalattatott szerény lakomba, és lenyűgözve állt meg legújabb képem előtt.
– Jaj, de cuki! Mi a címe?
– Önarckép – mondtam.
– Ó, csodálatos! És kiről?
Ez esetben vagy a kép volt elfuserálva, vagy a kis kedves.
Ám később még meglátjuk, mily fontos esetekben csalatkozik a külső szemlélő.

Egy, az „Őskortól Csernobilig” című művészettörténeti előadássorozatot kezdtem ezzel a kis előszóval. Meggyőződésem ugyanis, hogy régmúlt idők fölfedezett, kiásott és megismert tárgyai egyszerűbb szerepet töltöttek be őseink életében, mint gondolnánk. Az Altamira-környéki barlangrajzok sem egyértelműen valami kultikus, vallási vagy gyakorlati céllal készültek. Tegyük fel, egy vadászat alkalmával lerobbant Nyek fiú, vagy az önnyugdíjas Nyu apu unalmát volt hivatva feledtetni, portyáról hazatérő társait meglepni, netalán Nyu anyót bosszantani? Az sem lehetetlen, hogy későbbi évezredek szobatudósait kívánta megtréfálni. Maurice Ch.-t, Henry Moore-t és Schliemannt. Elképzelhető, hogy Nyek fiatalúrnak megtetszett Nyu apó terebélyes hálótársa, de a környéken nem volt több dundi őstény, a harcot pedig kerülte Nyu apóval. Hát farigcsált magának egy hordozható hölgyet. Willendorf környékén több ilyen tömör gyönyör került napvilágra. Talán egy őskori szexshop maradványaira bukkantak? Sok gyáva kukac áhítozott az anyu idomaira, és hősünk, megelégelvén a strapás cserkészést-bogyózást, ráállt a sorozatgyártásra.

Kielégítetlen utazni vágyók térképeket gyűjtenek, kényelemszerető kispolgárok kalandregényeket, zavartlelkű kamaszok pornólapokat. A művészben túlteng a vágy az elérhetetlen dolgok után, tehát leírja, lefesti, megszoborintja vagy eldudorássza azokat. Miért fosszuk meg Nyeket a művész misztikus szerepétől? A boldogságtól, hogy üzenjen a messzi távolba, a jövő ismeretlen térségeibe: „hahó, nézzétek, volt egyszer egy Nyu anyó! És micsoda keble, popsija volt! Látod? Ő az ősanyád! Ez aztán tudta, mi a dörgés!” A Szaharában vagy a Machu Picchuban föllelt rajzok, létesítmények is inkább üzenetek, mint aktuális jelszavak. Minden idők legnagyobb és legrégebbi kultúrájának, a kínainak ma is a képekből kialakult jelrendszerét használják. Ki érti? És miért ír le valaki valamit, ha nem az üzenet igénye készteti? Képek, szobrok, építmények, dalok… Tény, hogy dekorál és szórakoztat is, és reményt ad az ismeretlen erők megnyeréséhez. Ha szánt szándékkal meg akarjuk fosztani magunkat egy titkos üzenettől, kiáltsuk ki a willendorfi Vénuszt a termékenység istennőjének.

…És én még azt hittem, ebben a kerekded, kis szexuális kődarabban üzenet rejlik. Zene, szobrászat, irodalom.