Megtörölhetjük homlokunkat, ezzel megvolnánk, nem politizálunk, továbbá processzorról jót vagy semmit, kompjúternek készült, de végül csak komp lett. (No, elkockáztuk az időt, és abból se lett semmi.)

Valaki? Kép? Akármi? Könyv? Csak egy jó szó? Hogyismondjákma? Komment?! …Tényleg ment a komm. De nem politizálunk. Továbbá professzorról jót vagy semmit.

Hát így éldegélünk mi, itt, a huszonegyedik század perifériáján. Mikor is lesz világvége…? Ma? Ja…

Oszd meg (és uralkodj magadon)!

- Hát kezdtem unatkozni. Azt hittem, öreg apádról már rég megfeledkeztél. A többivel meg micsináljak?

- Dehogyis! Kicsit komplikált az élet. Tudod… Persze csak nekem az. Mármint nem csak nekem. És hát a többivel… Tudod, mióta elmentél, minden szétesett. Hát ez van. Most nem azt mondom, hogy te tartottad össze a család problémásabb feleit, de közben de.

- Na, szépen vagyunk. Mik derülnek ki. Hiányzom, mi? Na, mindegy. …Aztán most mi van?

- Hát van máááááááásik. Kockázom kicsit. De láttad, nem?

- Nem jó. Idézni csak rongyosan, széken… Mjúúúzik, cak-cak! Van máááááásik!

- Jaj, már. Jól van. A lényeget figyelted?

- Milyen lényeget? Hogy megint nekem volt igazam?

- Hát most erre meg mit mondjak. Hát persze, hogy megint neked volt igazad.

- Ugye megmondtam?

- Ne ugyézz!!!

- (aszalás) És akkor most mi lesz?

- Mi lesz, hát mi lesz. Lesz pár kocka. Legalább az lesz. Van. Láttad.

- Ne linkelj már, ide linkelj. Jól van, lányom, nyomjad. Lányom, hatod.

- Jaja, lám, nyom hattyúk.

- Hmmm. Nem is olyan… jó.

- Ne humorizélgess, Apám, kérlek. Most komolyan mondjál valamit, hát viszem az örökséget tovább.

- Ökörséget, arra gondolsz?

- Azt, ökörforgásban.

- Ez szép ökörmondat volt. Amúgy még mindig nem értem, miért pont ma írsz nekem? Múlt pénteken toltad volna ide az egered! Akkor volt a születésnapom! Ma csak a temetésem. Tíz éve meg…

- Ú, de ciki. Annyira sajnálom.

- Megbocsátok, de csak most az egyszer. (Tudod, legközelebb már nem most lesz.) Családban marad. Nem üt belé a ménykű. Ja, egész jó a rajz. Mintha én írtam volna. Én írtam, ugye? A DNS-em, dé ne essen az eső. Na, kezdődhet a csótájm. Én innen föntről lájkolok, vagy hogy mondják. Hüvelykujjal, mint a stopposok. Az ér?

- Köszi! Hehe. Amúgy Isten útjai kifürkészhetetlenek.

- Látom, kezded már érteni.

Oszd meg (és uralkodj magadon)!

Borka (Jépont)

(Ui. Azért azt is írd le, hogy nyomhatnátok valami Vonnegutosat… Vagy az apátokét!!!)

Ui. Oké, oké. Egyelőre kezdjük el valahol, jó? ;)

Oszd meg (és uralkodj magadon)!

Itt ülök, és a túlélésért folytatott mindennapi harc okozta zsibbadtság fut át agyamon. Ő csendben a vállamra teszi a kezét. Nagyon határozottan, de nem túl erősen, szeretettel telve szorítja meg. Persze – nem mondjuk ki, de tudjuk – Ő már csak a képzeletemben él, illetve egy olyan helyen, ami már nem a földi dimenziók világa.
– Ha most látnál engem fentről, mit mondanál, Édesapám?
– Azt, hogy irdatlan nagy szarban vagy… De ezt majd írd meg a következő lapszámba, akkor lesz aktuális. Addigra tán ki is lábalsz belőle… meglásd!
– Apus, mi a titkod?
– Mi a titkom?!… Hát milyen kérdés ez?… Na, figyelj csak – teszi csípőre kezét, félrenéz srévizavé, mintha angyalok muzsikáját hallaná, majd hirtelen rámnéz és teátrálisan biccent – Ez a titkom!
Értetlenül nézek rá, de csak félve, mert ilyenkor mindig megszid, hogy mi az, hogy ÉN nem értem ŐT, amikor én vagyok az Ő lelki tükörképe?!… De most megkegyelmez, úgy tesz, mint aki nem veszi észre a bennem megbúvó balladai homályt. Én pedig úgy teszek, mintha megkönnyebbülnék.
– A csönd, az a titkom, a belső csönd, amit annak ellenére fenntartottam magamnak, hogy igen ambivalens, érzékeny lelkületű ember voltam a földön. Voltam? Vagyok! Ott élek bennetek. A gyerekeitek szeme pillantásában mosolygok, a gondolataitok mögül kukkantok ki erre a furcsa, zord világra…
– A titkom még, hogy soha nem akartam tetszeni az embereknek. Soha! Egyetlen percig sem, és tudod, miért? Mert akkor már olyan lennék, mint ők. És akkor ki lenne Jépont?

(részlet a Mentrópia 2008/39. számában leközölt „»Olyan titkos a cím, hogy még én sem tudom, mi az« (mondhatta volna) Jépont” című cikkemből)

Oszd meg (és uralkodj magadon)!

A megírás körülményeire már nem emlékszem, mert Apu (Jépont) már a készterméket adta oda nekünk, a gyerekeinek, de a felkészülésre, és a besárgult, írógéppel pötyögött kéziratra nagyon is. Aztán elszavaltuk (elszavaltuk? Nem vers ez, de mindegy, felmondtuk, kinyilatkoztattuk, szóba öntöttük estébé), dob– és ekhokísérettel a megfelelő helyeken és ekhós szekérrel. Egy sima (praktizáló színésztanonc), egy fordított (helyét kereső tinédzser). …Hát így ment ez. Jó volt. Húsz év telt el azóta egy híján. (Megint jöhetnék a könyvvel meg a legénnyel, de nem jövök…)

Hamarosan tervezek feltenni részleteket a videóból, ami alapján legépeltem a szöveget, csak ugye meg kell kérdeznem, akar(nak)-é drága örökös örököstársa(i)m világhírű(ek) lenni. ;) (Elmegyek a fenébe, tudom. De nincs meg a GPS-koordináta. Meg valakinek osztani kell itt az észt, na, nem mintha nem lenne, csak úgy.)

Oszd meg (és uralkodj magadon)!

Vagy kommentálhat is ide, akár. ;)

(Ahogy mondták eleink: az igazi legény, aki a tizenkilencre lapot kér!)

Oszd meg (és uralkodj magadon)!

Mein Apologie, mondta valami tarajos hüllő (tán Goethe?), de nem figyeltünk oda. Pedig kellett volna. Mert azt mondta szegény, hogy régen járt már itt, mert minden fontosabb volt, horribile dictu! – szólt bele Ciceró, de minek, hogy igen, minden fontosabb volt, mint a honlap szerkesztgetése, frissítgetése, na, de most már van mit, van miért és van hová.

Miért, eddig nem volt miért?, csattant fel Jépont, aki éppen kint levegőzött egy felhő szélén, és akkor már leszólt – amúgy igaza van, eddig is volt miért, de most aztán még úgy is van.

Enjoy! – üzente Elvis, és el is vitték.**

** Ez is egy rettenetes poén.

Oszd meg (és uralkodj magadon)!