Jépont

Mire kell ide­jön­nöm…?! Befész­kelte itten magát valami tró­jai, faló­színű­leg kintről.  Helé­é­é­éna! …Jól van, leir­totta. (Ügyes vagy, lányom! Hiába! A szá­mí­tó­gép min­den rossz­nak a megjavítója!)

Meg­tö­röl­het­jük hom­lo­kun­kat, ezzel meg­vol­nánk, nem poli­ti­zá­lunk, továbbá pro­cesszor­ról jót vagy sem­mit, komp­jú­ter­nek készült, de végül csak komp lett. (No, elkoc­káz­tuk az időt, és abból se lett semmi.)

Valaki? Kép? Akármi? Könyv? Csak egy jó szó? Hogy­is­mond­jákma? Kom­ment?! …Tény­leg ment a komm. De nem poli­ti­zá­lunk. Továbbá pro­fesszor­ról jót vagy semmit.

Hát így élde­g­élünk mi, itt, a huszon­egye­dik szá­zad peri­fé­ri­á­ján. Mikor is lesz világ­vége…? Ma? Ja…

- Izé, bocs, hogy nem írtam ide sem­mit azóta, pedig akar­tam, de befe­jező­dött, már­mint nekem. Azt hit­tem, bele­von­hat­lak, mert ez az oldal rólad szól. Vagy érted. Érted? …De aztán mégse. Már­mint hogy mégse von­ta­lak bele. Izé, ez hosszú. Meg szo­morú. Meg ecet.

- Hát kezd­tem unat­kozni. Azt hit­tem, öreg apád­ról már rég meg­fe­led­kez­tél. A töb­bi­vel meg micsináljak?

- Dehogyis! Kicsit komp­li­kált az élet. Tudod… Per­sze csak nekem az. Már­mint nem csak nekem. És hát a töb­bi­vel… Tudod, mióta elmen­tél, min­den szét­esett. Hát ez van. Most nem azt mon­dom, hogy te tar­tot­tad össze a csa­lád prob­lé­má­sabb feleit, de köz­ben de.

- Na, szé­pen vagyunk. Mik derül­nek ki. Hiány­zom, mi? Na, mind­egy. …Aztán most mi van?

- Hát van máááááááásik. Koc­ká­zom kicsit. De lát­tad, nem?

- Nem jó. Idézni csak ron­gyo­san, szé­ken… Mjú­ú­ú­zik, cak-​​cak! Van máááááásik!

- Jaj, már. Jól van. A lénye­get figyelted?

- Milyen lénye­get? Hogy megint nekem volt igazam?

- Hát most erre meg mit mond­jak. Hát per­sze, hogy megint neked volt igazad.

- Ugye megmondtam?

- Ne ugyézz!!!

- (asza­lás) És akkor most mi lesz?

- Mi lesz, hát mi lesz. Lesz pár kocka. Leg­alább az lesz. Van. Láttad.

- Ne lin­kelj már, ide lin­kelj. Jól van, lányom, nyom­jad. Lányom, hatod.

- Jaja, lám, nyom hattyúk.

- Hmmm. Nem is olyan… jó.

- Ne humo­r­izél­gess, Apám, kér­lek. Most komo­lyan mond­jál vala­mit, hát viszem az örök­sé­get tovább.

- Ökör­sé­get, arra gondolsz?

- Azt, ökörforgásban.

- Ez szép ökör­mon­dat volt. Amúgy még min­dig nem értem, miért pont ma írsz nekem? Múlt pén­te­ken tol­tad volna ide az ege­red! Akkor volt a szü­le­tés­na­pom! Ma csak a teme­té­sem. Tíz éve meg…

- Ú, de ciki. Annyira sajnálom.

- Meg­bo­csá­tok, de csak most az egy­szer. (Tudod, leg­kö­ze­lebb már nem most lesz.) Csa­lád­ban marad. Nem üt belé a ménykű. Ja, egész jó a rajz. Mintha én írtam volna. Én írtam, ugye? A DNS-​​em, dé ne essen az eső. Na, kezdőd­het a csó­tájm. Én innen föntről láj­ko­lok, vagy hogy mond­ják. Hüvelyk­uj­jal, mint a stop­po­sok. Az ér?

- Köszi! Hehe. Amúgy Isten útjai kifürkészhetetlenek.

- Látom, kez­ded már érteni.

Jó’van, jó’van, tény, hogy már rég­óta nem írtunk ide. (Na, per­sze. Mert min­den más fon­to­sabb volt, mi?) Hát most mit tagad­jam? Rohan az élet. Ne, mondd, Apu­kám, hogy sze­rin­ted nem rohan! (De, rohan. És? Attól még nem kell elha­nya­golni az egy­szem apá­dat. Az se kifo­gás, hogy ő már ráér! Naná, hogy ráérek. Rá! És nekem jó. Nekem már nagyon jó.) Kösz, Apu… Én meg itt szív­ha­tok lent… (Nem fel­tét­len kell szívni. Lehet fújni is.) Jaj, ne fárassz már! („asza­lás”) Na, jól nézünk ki. (Inkább mesélj, mi van, mibe lóga­tod bele a kezed? Meg az orrod, azt a kis fito­sat?) Hmmm. Tet­szene, mi, ha benne lehet­nél? (Mi az, hogy tet­szene! Bele is szól­hat­nék, a csu­dába, miért nem talál­ták ki ezt mond­juk öt évvel ezelőtt? Egy­ma­gam lefor­gat­tam volna vele­tek, kettő­tök­kel, hogy ihaj. Hogy is szok­tad mon­dani? Azta­hét­mega­bájt!) …Hihi, ja. Hát ez van. De azért nem harag­szol? (Miért? …Hogy bele­ló­gat­tad a kis kezed és a fitos orrod? …Nor­má­ááális vagy?! A leg­büsz­kébb apa­ként mond­ha­tom, hogy mind a két gye­re­kem benne van valami iga­zán nagy­ban!) Na, ennek örülök, hogy így gon­do­lod. (Miért? Azt hiszed, nem örül­nék?! Na, jól nézünk ki!) Nyugi, ezt már leír­tam egy­szer, de akkor leírom azt is, amibe te is nagy öröm­mel adtál volna bele apait-​​anyait-​​gyerekeit… (Írjad. Úgyse bírod ki.) Helyet­ted és álta­lad bele­ad­juk mi. (…Na, azért!!!)

Borka (Jépont)

(Ui. Azért azt is írd le, hogy nyom­hat­ná­tok valami Von­ne­g­uto­sat… Vagy az apátokét!!!)

Ui. Oké, oké. Egyelőre kezd­jük el vala­hol, jó? ;)

Itt ülök, és a túl­élé­sért foly­ta­tott min­den­napi harc okozta zsib­badt­ság fut át agya­mon. Ő csend­ben a vál­lamra teszi a kezét. Nagyon hatá­ro­zot­tan, de nem túl erő­sen, sze­re­tet­tel telve szo­rítja meg. Per­sze – nem mond­juk ki, de tud­juk – Ő már csak a kép­ze­le­tem­ben él, illetve egy olyan helyen, ami már nem a földi dimen­ziók világa.
– Ha most lát­nál engem fentről, mit mon­da­nál, Édes­apám?
– Azt, hogy irdat­lan nagy szar­ban vagy… De ezt majd írd meg a követ­kező lap­számba, akkor lesz aktu­á­lis. Addigra tán ki is lábalsz belőle… meg­lásd!
– Apus, mi a tit­kod?
– Mi a tit­kom?!… Hát milyen kér­dés ez?… Na, figyelj csak – teszi csípőre kezét, fél­re­néz sré­vi­zavé, mintha angya­lok muzsi­ká­ját hal­laná, majd hir­te­len rám­néz és teát­rá­li­san bic­cent – Ez a tit­kom!
Értet­le­nül nézek rá, de csak félve, mert ilyen­kor min­dig meg­szid, hogy mi az, hogy ÉN nem értem ŐT, ami­kor én vagyok az Ő lelki tükör­képe?!… De most meg­ke­gyel­mez, úgy tesz, mint aki nem veszi észre a ben­nem meg­búvó bal­la­dai homályt. Én pedig úgy teszek, mintha meg­könnyeb­bül­nék.
– A csönd, az a tit­kom, a belső csönd, amit annak elle­nére fenn­tar­tot­tam magam­nak, hogy igen ambi­va­lens, érzé­keny lel­kü­letű ember vol­tam a föl­dön. Vol­tam? Vagyok! Ott élek ben­ne­tek. A gye­re­ke­i­tek szeme pil­lan­tá­sá­ban mosoly­gok, a gon­do­la­ta­i­tok mögül kuk­kan­tok ki erre a fur­csa, zord világra…
– A tit­kom még, hogy soha nem akar­tam tet­szeni az embe­rek­nek. Soha! Egyet­len per­cig sem, és tudod, miért? Mert akkor már olyan len­nék, mint ők. És akkor ki lenne Jépont?

(rész­let a Ment­ró­pia 2008/​39. szá­má­ban lekö­zölt „»Olyan tit­kos a cím, hogy még én sem tudom, mi az« (mond­hatta volna) Jépont” című cik­kemből)

Fel­tet­tem két, az 1992-​​es „Bele­gá­zol­tam a tilosba!” című kiál­lí­tás meg­nyi­tó­ján elhang­zott „novel­li­tát”, min­den­ki­nek szí­ves olva­satra aján­lom. Egy video­anyag alap­ján írtam le, mert az ere­deti irat még a kata­lo­gi­zá­lás előtt áll, és nem tud­juk, hol kezd­jük a fel­tér­ké­pe­zé­sét. (Konk­ré­tan: hol­land mun­ka­hol­ista, azaz Wan Dol­gunk De Böwen!)

A meg­írás körül­mé­nye­ire már nem emlék­szem, mert Apu (Jépont) már a kész­ter­mé­ket adta oda nekünk, a gye­re­ke­i­nek, de a fel­ké­szü­lésre, és a besár­gult, írógép­pel pötyö­gött kéz­iratra nagyon is. Aztán elsza­val­tuk (elsza­val­tuk? Nem vers ez, de mind­egy, fel­mond­tuk, kinyi­lat­koz­tat­tuk, szóba öntöt­tük estébé), dob– és ekhokí­sé­ret­tel a meg­fe­lelő helye­ken és ekhós sze­kér­rel. Egy sima (prak­ti­záló szí­nész­ta­nonc), egy for­dí­tott (helyét kereső tiné­dzser). …Hát így ment ez. Jó volt. Húsz év telt el azóta egy híján. (Megint jöhet­nék a könyv­vel meg a legénnyel, de nem jövök…)

Hama­ro­san ter­ve­zek fel­tenni rész­le­te­ket a vide­ó­ból, ami alap­ján legé­pel­tem a szö­ve­get, csak ugye meg kell kér­dez­nem, akar(nak)-é drága örökös örököstársa(i)m világhírű(ek) lenni. ;) (Elme­gyek a fenébe, tudom. De nincs meg a GPS-​​koordináta. Meg vala­ki­nek osz­tani kell itt az észt, na, nem mintha nem lenne, csak úgy.)

Újra­töl­töt­tük a punk poli­hisz­tor apánk hon­lap­ját*, hogy nap­ra­ké­szeb­ben tud­juk kata­lo­gi­zálni, fel­töl­tö­getni a mun­káit, illetve a róla szóló cik­ke­ket, anya­go­kat. Mint lát­hat­tad koráb­ban, ked­ves olva­sónk, nem volt túl haté­kony sze­gény hon­lap, las­san és rit­kán fris­sült, nehéz­kes volt a keze­lése, szét­szórt volt (vagy összeszórt?)…

Mein Apo­lo­gie, mondta valami tara­jos hüllő (tán Goe­the?), de nem figyel­tünk oda. Pedig kel­lett volna. Mert azt mondta sze­gény, hogy régen járt már itt, mert min­den fon­to­sabb volt, hor­ri­bile dictu! – szólt bele Ciceró, de minek, hogy igen, min­den fon­to­sabb volt, mint a hon­lap szer­keszt­ge­tése, fris­sít­ge­tése, na, de most már van mit, van miért és van hová.

Miért, eddig nem volt miért?, csat­tant fel Jépont, aki éppen kint levegő­zött egy felhő szé­lén, és akkor már leszólt – amúgy igaza van, eddig is volt miért, de most aztán még úgy is van.

Enjoy! – üzente Elvis, és el is vitték.**

** Ez is egy ret­te­ne­tes poén.